Game over

Féltem.
Féltem a beleolvadástól. Féltem az önfeladástól. Féltem a teljes önátadástól. Féltem a határaim elmosásától. Félem a nehezen hangsúlyba rángatott - bár nagyon magányos - életem feladásától.
Minden változás billent, kibillent, felforgat. Féltem.

Aztán jöttél, szó-cunamit zúdítottál rám, szeretetet és elfogadást és odafigyelést és csodálatot és szerelmet adtál és én azt sem tudtam hirtelen, hová legyek. Sem elfogadni, sem elutasítani nem tudtam. Olykor megrettenve hátráltam, máskor meg lassan elkezdtem élvezni a figyelmed és a figyelmességed, utána meg a bűntudat gyötört, hogy kihasznállak. Sokat voltam beteg. Gyötrődtem.
Tudtam, hogy hiába tetszik, hogy tetszem Neked, ez nem lesz elég. Pontosabban: nem emiatt lesz ez jó.
Sőt. Hogy jó lesz-e, az hónapokig kérdés volt számomra. Gyötrődtem. Újra és újra leírtam: ezt az embert semmiképpen nem szeretném megbántani.

Féltettelek magamtól.

Aztán egyszer csak másfajta szó-cunami jött. Kijózanító. Még mindig tele volt szerelemmel, de fájdalommal és kétségbeeséssel és felháborodással és vággyal is: a jogos elvárással, hogy legyek őszinte és hagyjam abba a lebegtetést. A lebegtetéses ridegtartást. Mondjam meg, mit szeretnék. Mondjam meg, hogy van-e jövőnk.
Kemény volt, kijózanító.
Rá kellett jönnöm, hogy miközben én odabenn őrlődtem a saját múltammal és démonaimmal és félelmeimmel, Téged is belevontalak, akaratlanul. Hogy annyira el voltam magammal foglalva, hogy önző módon nem vettem észre: minden akaratom ellenére éppen bántalak. Egy hangos szó, vagy egy rosszul időzített mondat nélkül, pusztán a(z el)hallgatással. Hogy azt az embert, aki minden rezdülést észrevesz, nem lehet hónapokig egyszer-kétszer látni, alig beszélni vele. Nem lehet, vagy legalábbis nem büntetlenül.

Mivel a leveledbe tettél Te is kisebb támadásokat, azokat dérrel-dúrral visszavertem, hangot adva jogos(nak vélt) felháborodásomnak. Pedig a legjobban azért haragudtam Rád, mert igazad volt. Tényleg lebegtettem és kiskapukat hagytam magam számára, hogy ha kell, visszavonulhassak.
A leveledért pedig büszkén besöpörtem a bocsánatkérésed, miközben Te csak őszinte és igazi voltál. Gyötrődő és igazi. Én viszont burkoltan pökhendi. Szörnyű.



És itt valamilyen isteni kegyelem folytán beért az elmúlt két hosszú kapcsolatom, a - közöttük, alattuk, utánuk - eltöltött rengeteg magányos idő tapasztalata: hogy a meccseknek vége van. Véget kell és lehet nekik vetni.
Hogy ez nem egy (újabb, ötszázadik) játszma, amit meg kell nyerni, egy vita, ahol győzni kell és letolni a másik torkán a győzelmet, majd kierőszakolni egy bocsánatkérést. Ez az élet, amit ha lélektől-lélekig, harmóniában szeretnék élni, akkor a hatalmi játszmákat egyszer és mindenkorra sutba kell tenni. Mindenkinek lehet igaza, na és? A hajára kenheti.

Kellett pár nap, míg hangomra találtam. De remélem, akkor el tudtam Neked mondani, mennyire sajnálom.
Hogy mennyire szerencsésnek érzem magam, amiért felfigyeltél rám. Hogy mennyire csodállak. Hogy mennyire-mennyire szeretlek. Hogy tudom, mit érzel, mert én is azt érzem. Hogy figyelek Rád, ahogy Te is figyelsz rám. Hogy mindent megteszek érted ezen a világon, ahogy Te is megteszel értem mindent. Hogy Te vagy a velem egyenlő és a hozzám hasonló, "my equal and my likeness".

Azóta számolom úgy, hogy együtt vagyunk. Azóta vagyok végtelenül hálás az Örökkévalónak, mert néha olyan kevesen múlnak a dolgok...

Fantasztikus érzés szabadnak lenni, lassacskán megszabadulni egy eddig hajszolt, eleve vesztes életprogramtól, minden nap hátrahagyni valamennyit belőle.

Már nem félek és nem féltelek magamtól. Önfeledten felolvadok Benned.
Vége a játéknak. Élet van.

"My equal and my likeness"

Az elmúlt hetekben - számomra is váratlanul - újból beleszerettem Charlotte Brontë Jane Eyre-jébe. Egyszerre foglalkoztat a regény is és a két legutóbbi filmadaptáció is. Egyszerűen képtelen vagyok szabadulni a hatása alól. Hiába olvasom újra és újra angolul vagy magyarul, hiába pergetem végig a filmkockákat (vagy akár az egész filmsorozatot / filmet), olyan, mintha a sivatag homokját akarnám egy pohár vízzel újra termékennyé tenni. Egyszóval: dolgom van vele még, valamit üzen és hozzáad jelenlegi életemhez.

Azt remélem, hogy ha itt és most megfejtem, enged a szorongatás, a magány és az elérhető választási lehetőségeknek az a fojtó hiánya, amit - sok más egyéb mellett - olyan jól kifejez a mű. És ami az életemet jelenleg legjobban jellemzi.

A harminchetedikben vagyok. Ez csak egy szám, ami nem határoz meg engem. Vagy ha mégis, csak annyiban, hogy elmúlt éveim tapasztalatainak összessége vagyok és ami ebbe a harminchat és félbe belefért, azt nem szívesen élném újra. Jobb, hogy már megvannak :-)

Az elmúlt éveim tanulságait hosszú lenne felsorolni, de pár dolog igenis ide tartozik: mire lezártam első komoly kapcsolatomat, megtanultam, hogy a másik felet megváltoztatni nem lehet. Mire férjhez mentem, megértettem a türelem fontosságát és jól-rosszul (rosszul-jól) elkezdtem használni is. Majd anya lettem és megtapasztaltam, hogyan kell zárójelbe tenni önző, követelőző énemet. Mire pedig elváltam, megtapasztaltam azt is, hogy magamat és a dolgokhoz való hozzáállásomat is csak egy pontig lehet és szabad megváltoztatnom. Ez nem önzés és szó sincs semmiféle szingli-divatról, meg a küzdelmek hamar feladásáról...

Aki úgy gondol a válófelekre, mint a házasság értékeit nem látó önző individuumokra, akik nem elég rugalmasak, hogy megoldják a házasélet kihívásait, azok egyszerűen sablonná változtatják hús-vér embertársaik életét, ami nagy hiba. Orsolyka barátnőm ajánlásával olvastam egy idevágó érdekes gondolatsort Zentai Annától:

"Egyszerűen fogalmazva: bármi, amit megítélsz, azzal onnan kezdve dolgod van. Legyen az egy vallás, egy nézet, egy eszme, egy helyzet, egy állapot, egy emberi magatartás. Onnan kezdve, hogy bármit elítélsz, belekerül a karmádba az, hogy azt a dolgot megtapasztald, így oldd fel az ítélkezést. Egyrészt, hogy megértsd: mindennek oka van és a Teremtő nagyon is jól tudja, mit miért tesz, vagy enged meg, akkor is, ha te nem tudod, hogy miért. Másrészt, mert ha tágítjuk az addig leszűkült tudatunkat, másképp nézve és értve a történéseket, sokkal több örömünk lesz benn, márpedig ez egy lényegi cél a létezésben." (forrás)

Amikor azt írom, hogy nem is lehet és nem is kell megváltoztatni magamat, kizárólag az egészséges önszeretetről és önbecsülésről beszélek. Hogy az ember önmagában alkosson egészet, mielőtt a vele egyenlőt és hozzá hasonlót ("equal and likeness") megtalálná. Ha tehetném, minden középiskolában taníttatnám az önismeret és az önszeretet titkait, hogy kevesebb legyen a szorongás és a düh, ami az én mindennapjaimat is annyi éven át mérgezte. Szerencsésnek tartom magam, amiért az ördögi körből egy új élet születése kirántott. Bálint fiamtól tanulom, hogy benne tudjak élni a jelenben, önfeledten, a minden keretet szétfeszítő indulatok nélkül. De ő se lehet mankó az édesanyja számára. És a mindent szétfeszítő indlatokkal is van még dolgom.

Ha úgy mennék tovább, ahogy eddig haladtam, akkor valószínűleg megint egy újabb kapaszkodót keresnék a következő partnerben, teli kisebbrendűségi érzéssel és önmagam lekicsinylésével. És az sem a kicsi fiamnak nem lenne jó, akinek példát mutatok, sem nekem, sem a leendő partneremnek.

Az elmúlt hónapokban tehát jó mélyen bemerészkedtem a saját privát poklomba. Megéltem a magányt, a gyászt, az elhagyatottságot. Igyekeztem békében lezárni, ami volt. Most az építkezés ideje jön, aminek első lépése volt ez az írás: megfogalmazni a tervet.

Jane Eyre és Edward Fairfax Rochester akkor váltak igazán egymás partnereivé, mire mindketten megjárták a poklot és visszatértek belőle. Senki sem mondta, hogy könnyű lesz, nekik sem volt az. Mindent elvesztettek ami fontos volt számukra, mielőtt megtalálták a nyugalmukat. (Mindeközben társadalmi megítélésük is változott, de ezt inkább amolyan "kötelező penzumnak" érzem Charlotte Brontë-nál, hogy széles körben elfogadhatóvá tegye e két lélek összekapcsolódását.)

Remélem, hogy nekem már nem kell elveszítsem mindenemet azért, hogy megélhessem a teljességet. Remélem, hogy a legközelebbi menny- és pokoljárásomat már olyan valakivel tudom megosztani, akivel egy cél felé haladunk, közösen, közös erőből, egyetértésben, igazi osztott és sokszorozott szeretetben. A velem egyenlővel, a hozzám hasonlóval.

This is my religion.

Isteni adok-veszek

Felnőtt létem 2013-ban új szakaszba lépett. Ebben az évben vártam a kisfiam, aki november végén született meg. Erre a szép és törékeny és csodás, ugyanakkor egyáltalán nem szép és veszteségekkel teli és nehéz világra.

Felnőtt létem 2013 óta egészen más és azóta egyre változik. Egyre nehezül. Az isteni adok-veszek játékban kaptam egy megélhető misztériumot, kaptam egy csodafiút, akit teljes odaadásommal szeretek és gondozok. Az 'én' visszaszorulása már korábban megkezdődött az életemben, de Bálintmarci megszületése óta ez a folyamat új dimenziókba lépett. Én, mint én este létezem, ha a Picike alszik. (Ha alszik.) A többi róla és a közösünkről szól. Szeretem, mindig vigyázni fogok rá.

Ebben a közös családi játékban látszatra hárman voltunk: egy anya, egy apa és egy gyermek. Valójában azonban a három mindig is kettő volt, tulajdonképpen a kezdetektől fogva: anya és gyermek. Sok erőfeszítés, sok betegség, kórházazás, sok lefojtott sírás, sok kitörő agresszió a mérleg. Meg a nyakamban növekvő kicsi göb, ahová a lefojtott sírás befészkelte magát.

Így hát döntöttem és most van a döntés következményeinek a korszaka. Ketten maradunk. És most el kell válni és azt szépen kell tenni - evvel mindhármunknak tartozunk. A válás pedig egy nagyon végletes és nagyon félelmetes szembenézés. Egy "aratás" az isteni színjátékban. Én már belevágtam és azóta sírok befelé. Siratom az álmokat, siratom a fiamat, siratom az itthon töltött idilli hónapokat, siratom és féltem a Picurt, hogy elszakad tőlem a bölcsődében. Siratom magamat is újfent, hogy elszakad tőlem a bölcsődében. 

Félek a hétköznapok lélektelen rutinjától, amikor reggel kapkodva kelek és keltem őt is és rohanunk és bedobom mások kezei közé és fásultan rohanok dolgozni és aztán rohanok érte és bevásárlok és főzök és mosok és beájulok az ágyba és reggel kapkodva kelek és keltem őt is és rohanunk és így tovább. Sírok, mert nem ezt szerettem volna. Mert minden mást inkább szerettem volna, mint ezt. És mégis ez a jobb megoldás.

A férjem pedig... Szeretném, hogy átvészelje és emelt fővel tudjon utána élni. Sem megnyomorítani, sem ellehetetleníteni, sem a fiától távol tartani nem fogom. De még így is: előbb-utóbb ő is eljut a tettek következményeihez. Legkésőbb a tárgyalóteremben. És hogy aztán az "aratás" milyen lesz Nála, az egy nagyon nehéz kérdés. Márpedig ami vele történik, az ránk is hat: szülőtársak vagyunk. 

Az isteni adok-veszek emellett további számlákat nyújt be, folyamatosan.
Holnap el kell köszönnöm a családi kutyustól, aki péntek reggel örökre elalszik majd. 12 évet adott az életéből nekünk, 12 emlékezetes évet. Sosem fogom elfelejteni, milyen kiéhezett és riadt és beteg volt, mikor befogadtuk (nem kis mértékben az én erőszakos követelőzésem hatására). Hogy milyen elesett volt, mikor megműtötték. Hogy milyen kajla és lakli bírt lenni, ahogy a farkát kergette, ahogy minden boldog-boldogtalanra ráugrált, rendszabályozhatatlanul, de nagyon kedvesen. Hogy milyen nagyon bírt haragudni a teherautókra és később a városban a buszokra, vagy a hévre. Hogy milyen nyünyő volt mindig, amikor ételért kuncsorgott (teljesen telerakott gyomorral természetesen). Hogy milyen édes volt, ahogy feleselt velünk, vagy ahogy egy vesztes "meccs" után a nemesebbik felét mutatta felénk, sértettségét jelezve. Hogy mennyire-mennyire nagyon szerettük. Édes Pankamanci, Isten veled.

A fogaskerék forog tovább. Családtagjaink közül még ketten vannak, akikért nagyon kell aggódnunk. Akik súlyos betegségükkel küzdenek és akiknél nem lehet tudni, mikor és hogy zárul a küzdelem. Minden nap úgy kelek és úgy fekszem, hogy rájuk is gondolok. Hogy a mát túléltük, de mi lesz holnap?

És mi lesz velünk? Úristen, mi lesz velem? Elég ez már, Öreg, kérlek. De profundis clamo ad Te, Domine.

... akiket tojásból keltettek ki

A közösségi közlekedés minden résztvevő számára kihívás, néha (gyakran) bizonyos fokú kellemetlenség és mint ilyen, ragyogó terep arra, hogy alkalmazkodókészségünket gyakoroljuk.

Engem úgy neveltek (valamikor a planktonok kialakulásának idejében, tudom-tudom), hogy az idősebbeket, a bottal / gipszelt tagokkal közlekedőket és a kismamákat ülőhelyhez segítjük, mert kiszolgáltatottabbak az utazás közben fellépő mindenféle rázkódásoknak, megrántásoknak. Mindenképp sérülékenyebbek azoknál, akik egyébként mondjuk hulla fáradtan, de nagyjából egészségesen tartanak A-ból B-be.

Érintettségem most annyi, hogy kismama vagyok, immár nem is a kilencedik, hanem a tizedik hónapot taposva: a kisfiunk egyelőre élvezi az all inclusive ellátást és nem nagyon foglalkozik a kiírt szülési határidővel. (Ahogy Anyám fogalmaz: már most egy jellem. Naná.) Mivel már a terminuson túl vagyunk, ezért naponta kell bejárnom az engem ellátó kórházba, ami orvosválasztásom miatt Budapest túlsó szegletében fekszik: mi most a 18. kerületben lakunk, 20 percre a KÖKI-től, vagy a  Határ úttól és a János kórházba megyek, a Szilágyi Erzsébet fasorhoz. Ez a napi kis Odüsszeia és a korábbi közlekedési élményeim inspirálták ezt a bejegyzést.

Rögtön le is vonom a konklúziót: a BKV-t igénybe vevő és járműveit vezető emberek körülbelül 80%-a úgy viselkedik, mint akit tojásból keltett ki az édesanyjuk, nem pedig hasban hordott. Az odafigyelés és a beleérzés olyan tökéletes hiányát tapasztalom, ami egyszerre elkeserítő és elgondolkodtató.

Az ember kismamaként többek között azért szeretne leülni, mert a sok állás nemcsak az ő szervezetét (láb, erek, hát, pocak alsó része) terheli meg nagyon, de egy hirtelen rántás, rossz mozdulat olykor koraszülést is okozhat. A koraszülött picik gyakran egész életükben szenvednek attól, hogy például a szemük, a tüdejük, az idegrendszerük, egyes szerveik nem kaptak kellő időt a teljes kialakulásra. Természetesen ez az, amit minden jó érzésű kismama megpróbál elkerülni, ha módja van rá. Utastársai viszont Budapesten nem kifejezetten segítőkészek abban, hogy ezt a célt elérje, sajnos. :-(

És akkor még nem beszéltem arról, hogy a várandósság első harmadában az ember extrém módon fáradékony, ami totálisan különbözik a stresszes túlhajtottságtól (legalábbis nálam ez így volt). Ilyenkor még általában mindannyian dolgozunk, a várandósság nem publikus, tehát negyedannyi energiával kell ugyanannyit teljesíteni. Ja, és lehetőség szerint kávé és energiaital és fekete, vagy zöld tea nélkül.

Az utolsó harmad pedig arról szól, hogy az édes teher valódi teheré válik, a várandósság pedig valóban terhességgé. (Erről még alább ejtek egy-két szót.) Az ember lányára óhatatlanul felszökik jó pár kiló - nekem 11 jutott -, ami nem csak a mozgását lassítja, tevékenységi körét szűkíti, de a pihenésben is akadályozni tudja néha. Ez nem károgás, vagy panaszkodás, félreértés ne essék. Nagyon szeretek várandós / terhes lenni. De ettől még a tények tények maradnak.

Van egy pár olyan érdekes élményem, amit szeretnék itt rögzíteni. Másokkal biztos történtek durvább dolgok is, velem csak ("csak") ezek:

1. Eszembe jutnak azok az urak és asszonyságok, akik képesek a metróperonon az ember orra elé vágtázni a lassuló szerelvény ajtaját követve, mint akiket megbabonázott az ajtó. Úgy lökik fel az embert, hogy öröm nézni. (Na jó, nem az.)

2. Aztán ott vannak azok - a minimálisan sem odafigyelő - korombéliek, vagy nálam fiatalabbak, akik elém vágva ülnek le az egyetlen helyre és húzzák a szemük elé az okostelót rögtön. Mit tegyen ilyenkor az ember? Pöcögtesse meg a készüléket? (Knock-knock, Neo...) :-)

3. Felötlik az a srác is a metrón, aki 6 hónapos várandós koromban kb. 10 percig mustrálta leplezetlen kíváncsisággal a hasam - de ennél tovább nem jutott. Akkor már eléggé látszott, hogy nem hasra hízom, hanem gyerek van a dologban. (Olyan vagyok nagyjából most is, mint aki görögdinnyét pakolt a pulóver alá, szóval elég egyértelmű a helyzet.)

Végül kis mérlegelés után nem szóltam neki, mert úgy éreztem, ha kinyitom a szám, szétrobbanok a tehetetlenségtől. Az meg épp nem hiányzik a Picurkának. Jó pár megállóval később valahol megürült egy hely és leültem oda. Különben valami olyat mondtam volna neki, hogy "Ezt úgy is tudod gusztálni, ha közben Te állsz, én ülök..."

4. Eszembe jut az idősödő, magát úriembernek gondoló ügyfél is, még dolgozó koromból, aki kioktatott élő egyenesben, hogy nem "terhes" vagyok, hogy is képzelem, hanem "áldott állapotban lévő várandós". Neki sem szóltam vissza, de most már megtenném. Megkérdezném tőle nagyon kedvesen, de határozottan, hogy ugyan hányszor volt ő - nem a kedves felesége, vagy a kedves lányai, nem-nem: Ő MAGA - áldott állapotban lévő várandós, hogy ennyire szakértője a témának? Hányszor érezte azokat a néha igenis terhet jelentő fizikai változásokat, amik feljogosítják az autentikus véleményformálásra? Na ugye.

5. Találkoztam olyan idősebb hölggyel is a metrón, aki a fejét csóválva, cöccögve fejezte ki nemtetszését, mivel a hátam megtámasztása miatt több helyet foglalok el a lábaimmal. És ezért neki egy lépéssel többet kellett kerülnie az ajtó irányába. Biztos fájt a lába, de pont emiatt gondolom, hogy lehetett volna benne annyi empátia, hogy nem hoz kínos helyzetbe. Itt már rutinosabb voltam: ránéztem és megkérdeztem tök kedvesen (tényleg!), hogy "Igen, tessék?" - Nem nézett felém és nem válaszolt semmit, csak magában fortyogott tovább. Szegény.

6. Tegnapi élményem az a házaspár, aki 7-8 éves kisfiukkal úgy telepedett le mellém a buszon, hogy az édesanya közvetlen rálátott a négyes blokkhoz éppen odaérő botos nénire. Eszükbe nem jutott átadni a helyet. A néni 4-5 megállót állt végig, aztán azt mondtam a kisfiamnak gondolatban, hogy kapaszkodjon, mert ezt én nem bírom tovább nézni és szóltam a néninek, hogy üljön le a helyemre, cseréljünk. Úgy nagyjából mindenki hülyének nézett a buszon. A házaspár is mellettem, akik pedig épp evvel az esettel taníthatták volna meg a kisfiuknak, hogy miként kell kulturáltan viselkedni ilyen esetekben. Még egyszer: idős, bottal közlekedő néni volt...

7. Az egyik fő díszpinty (vagy a címhez hűen főtojás) az a velem kb. egykorú srác volt, aki szintén gond nélkül fixálta a görögdinnye hasamat pár napja a 61-es villamoson. Csakhogy akkor velem volt a férjem is, aki kicsit bepöccent és elkezdte kitartóan fixírozni a mókust. Az egy idő után zavartan felnézett rá, mire Marci férjem jelentőségteljesen felhúzta a szemöldökét és rám nézett. A srácnak kellett fél perc, mire leesett a tantusz. Aztán felállt és kelletlenül, sőt, ironikusan odavágta, hogy parancsoljak leülni. Na ugye, hogy ő az egyik főtojás?

7. De a legjobb az a motoros volt, aki - miután tök belátható útszakaszon, ahol nincs zebra, igyekeztem átvágtatni egy reumás csiga sebességével - lassítás nélkül három centivel mellettem hajtott el, majd visszakiabált, hogy "legalább mozgathatnám a s*ggemet egy kicsit gyorsabban". Mindezt úgy, hogy profilból eltéveszthetetlenül látszott, hogy mi a stájsz. Azt hiszem, ő lett nálam a dísztojás.

Több visszaidézhető kellemetlen élményem azért nem volt a kilenc hónap alatt, mert eléggé érdekérvényesítő fajtából gyúrtak ahhoz, hogy helyet kérjek magamnak. A hatos helyen öten ülőket rendszeresen, naponta egy-kétszer meg kell kérnem, hogy legyenek olyan jók és húzódjanak összébb, hogy beférjek. Kriston Andi azt mesélte a tanfolyamán, hogy ő általában egy életerős férfiú elé szokott állni és ha az illető nem vette a lapot, elkezdte a pocakját simogatni, hogy rávezesse a helyzet fonákos voltára. Hát nem szomorú?

Jellemző egyébként, hogy a helyüket átadók nagyon nagy százaléka középkorú, vagy idősödő hölgy. Nem a férfiak. Nem a velem korabeliek, vagy a nálam fiatalabbak (itt nemre való tekintet nélkül). Nem. A negyvenes-ötvenes-hatvanas hölgyek, akik nyilván tudják már, mi az, babát kihordani.

Láttátok a "Boddhisatva in metro" (Boddhiszatva a metrón) című kisfilmet? Pár éve terjedt nagyon a Facebookon, én legalábbis ott láttam.

Azok a fásult arcok... Akár itthon is forgathatták volna. Minden arc mögött egy életnyi csalódás, fáradtság, reménytelenség, kétségbeesett zárkózottság lakik.
Ezek azok a dolgok, amik megakadályozzák, hogy meglássuk a mellettünk utazót, aki rászorulna a segítségünkre. Legyen az bottal közlekedő törékeny idős, vagy gipszelt kezű  ember, esetleg kismama.
Ezek azok az élmények, amik elzárnak minket egymástól.

Én most nyilván helyzetemből adódóan vagyok érzékenyebb erre a témára. Mégis azt mondom: nincs ez így jól, emberek. Adjátok tovább ezt a gondolatmenetet. Játsszuk el, hogy volt értelme leírnom. Játsszuk el, hogy holnap reggel munkába menet egy fél percre körülnéztek, mielőtt leülnétek.

És...  nézzük meg a videót együtt.

Köszönöm.

Kitartás

3 napja elhagytam a teljes bababárós dokumentációm és a kiskönyvem (benne minden személyi adatommal, elérhetőségekkel). Rémeket láttam ebben a három napban: hogy ki mikor hogyan regisztrál hamis fiókot a nevemben és vásárol be irtózatosan, vagy adja el magát M-SzD-nek a bankomban, vagy mittudomén. Minden létező helyet végigjártam, amit akkor is és egy csomó szobát kinyittattam, iszonyat sok energiát toltam bele, hogy meglegyenek - eredmény nélkül.

Ma reggel - már inkább rezignáltan - még egyszer végigpörgettem azt az ominózus kora délutánt a fejemben és jött egy halvány szikra. Nem volt itt semmiféle bing-bang, csak hogy mintha még a közeli DM-be is beugrottam volna aznap délután. És elindult a polémia a fejemben:

"Nagy kerülő, hagyjuk a fenébe, annyi helyre mászkáltam már az elmúlt napokban, kudarc után kudarc, és különben is, ha valaki olyan hülye, hogy el bír hagyni egy vaskos mappát és nem kezeli tőle külön a személyi adatait tartalmazó terhes kiskönyvet, hát annak úgy kell. Hagyom a francba, fáradt vagyok."

Aztán ott volt a másik oldal.

"Bakker, beletoltál 3 nap nyomozást, húzd a méretes popód a DM irányába, no matter what, és kérdezd meg. Ha más nem, az elmúlt 3 napi frász miatt."

Két tücsökbokával nyert a második vélemény, de odafelé végig hezitáltam, hogy most köll ez a vargabetű nekem? Jelentem, köllött, megvaaaaaaaaan, a DM-ben hagytam.

Szóval... a kitartás a legelkeserítőbb helyzetekben is kifizetődő tud lenni. És ezt most azért örökítettem meg, mert egy-két hónapon belül elég sokszor lesz még szükség a kitartásra, azt hiszem :-)